18 év

Már tizennyolc évvel ezelőtt meghaltam. Csak akkor azt mondták, gondolj a gyerekre, szüksége van még rád. Akkor nem éreztem semmit, azt sem, hogy a gyereknek szüksége lenne rám. Talán nem is volt. Úgy „hányódott fel” félárván, de talán egészen úgy, mert én már nem tudtam az maradni neki, ami születésétől voltam. Annyira figyeltem arra, hogy el ne veszítsük egymást: ő, a kamasz, én, a megözvegyült, hogy kifogyott belőlem a játékosság, az életöröm, maradt az a kevés gyakorlatiasság, amit szintén tőled tanultam. Az önfeledtség, érted, az önfeledtség pusztult ki belőlem akkor. Érted?! Ma sincs, nem tért vissza. Élő halottként járkáltam, járkálok az emberek között. Szeretnek, érzem, én is szeretem őket. De valahogy nem elég. Hiányzol. Te. Te hiányzol.  Annyira, hogy már-már reménykedem a másvilágban, hogy létezik és ott talán megtaláljuk egymást. De félek is, hogy ott talán már nem is akarjuk egymást megtalálni. És félek az ismeretlentől, amit te már ismersz, de hátha fittyet hánysz arra, hogy én nem ismerem és félek tőle. És félek, hogy lesz-e valaki, aki ott megfogja a kezemet, és félek, hogy ki lesz, aki ott megfogja a kezemet. Mert félek, hogy nem te leszel az, sem apám, sem anyám, sem harmincnégy éve halott gyermekünk, sem nagyapám. Félek az eljövendő újdonsült szeretteimtől. Ha van ott szeretet. Lehet, nincs szükség ott szeretetre. Az hiányozni fog – még jó, hogy azt is nem vitted magaddal.

Nyugdíj, magány, üresség – és veled mi a helyzet? Valami jelt adhatnál. Nem tudom, hogyan. Lehet, hogy ez a tizennyolc év mind-mind jelzés, a jeleidben élek, csak nem tudom megfejteni őket?  Valami jelt adhatnál.

Mindjárt versbe rendezem, mert arra sikeredett ez a képzelt beszélgetés – igaz, választ nem észleltem, hallgatag vagy, az voltál mindig. Azért valami jelt adhatnál. Legalább most. Hogy kérem. Kérem. Várom. Adhatnál. Adsz?

Eric Clapton, Cat Stevens és társai hallgatása közben

Szépen kisimulok,

fehér papírlap leszek,

lehet rám írni újra

bármely nyelven,

bármilyen betűkkel,

festeni, karcolni, pingálni,

míg össze nem gyűrődöm megint.

Vagy el is ázhatok:

a nagy vízben halak,

algák, cetek tápláléka,

martaléka.

Ana Blandiana

Találkozás

Meg ne ijedjél.

Minden oly egyszerűen megy majd

Hogy megérteni is csak

Sokkal későbben fogod.

Eleinte csak várni fogsz

És csak mikor

Már hinni kezdenéd,

Hogy nem szeretlek már,

Akkor lesz nehéz,

Ám jövök majd én

Egy fűszálat növesztek a

Kert otthonos zugában,

Hogy feléd nyújtózva

Füledbe súgja:

Ne féljetek, hisz

Minden rendben vele,

És rátok vár

A szálam másik végén.

Intilnire

Nu te speria.
Va fi atât de simplu totul
Că nici nu vei înțelege
Decât mult mai târziu.
Vei aștepta la început
Și numai când
Vei începe să crezi
Că nu te mai iubesc
Îți va fi greu,
Dar atunci voi pune
Un fir de iarbă să crească
În colțul știut al grădinii,
Să ajungă la tine
Și să-ți șoptească:
Nu vă speriați,
Ea este bine
Și vă asteaptă
La celălalt capăt al meu.

Iv cel naiv - Ív a naív

Iv cel naiv

te más vagy

tetszel nekem mert te más vagy

kezeden nem hat, nem is négy ujjad van.

hanem pont öt, éppen ahogy megálmodtam.

teneked nincs véged hirtelen, a  vállad fölött

ott az a kerek, amitől minden értelmet nyer.

a két melled olyan nagyon emberi – nem egyformák,

és más-más irányba mutatnak.

ó, egek, mennyire más vagy.

és ugyanúgy mint az álmaimban szárnyad

helyett – két lábad van, hogy felfuthassunk

a felhőkig.

te más vagy, szempilláid az ég felé mutatnak.

neked egyszerűen van szemhéjad és… pislogsz.

hűha! néznélek két jégkorszakon át,

akkor is találnék megint valami újat, valami mást rajtad.

te tényleg más vagy, tetszel nekem.

tu ești altfel

îmi place de tine pentru ca ești altfel
mâinile tale nu au nici șase, nici patru degete.
ci fix cinci, exact cum am visat.
tu nu te termini brusc, deasupra umerilor
tăi e acel rotund care face ca totul
să aibă sens.
sânii tăi au ceva foarte omenesc în ei – nu sînt egali,
de asemenea, ei indică direcții diferite.
doamne, cat de diferită ești.
și tot ca în visele mele ai în loc de
aripi – două picioare, ca să putem alerga
până la nori.
tu ești altfel, genele tale arată către cer.
tu pur și simplu ai pleoape și… clipesti.
oau! m-aș putea uita la tine între două glaciațiuni
și tot aș găsi ceva nou, ceva diferit.
tu chiar ești altfel, îmi place de tine.

Születésnap Illyefalván

Szombaton ünnepeltük Dávidka hatodik születésnapját. Illyefalvi gazdaságukat úgy rendezték be, hogy a gyermekek kedvükre játszhatnak benne. Az éppen nem használt szekérre felkerült a játéksátor, a labdafotel, elöl kicsi létra, hogy az is feljuthasson, aki még nem elég magas, hátul egy széles deszkalap csúszdaként szolgál, gatyaféken és kis kerékpárral is le lehet gurulni rajta, egyenest a szénakazalnak. Ott lebzseltek a libák, hátul a csűr előtt a fekete kutya - új szerzemény, meg sem kérdeztem a nevét -, az istállóban Peti, a póni, minden vendég számára attrakció. A szekér közelében a galambház, s a nyúlketrecek, az alagsorban a papagájok. Valóságos paradicsom, mindent találni benne, amit a gyermek el tud képzelni. Az öt vendég kisfiú, Dávidka meg Karcsika (Zsebi), s persze Iluska szemmel láthatóan jól szórakozott. Mire mi megérkeztünk már túl voltak a zsákban futáson, a szekéren telt a legjobban az idő, ki-be mászkáltak a sátorba, a hatalmas focilabda-fotelt Iluska és Zsebi, a két legkisebb ostromolta.
Elérkezett a torták ideje. Három tortát kapott Dávidka: egy rózsásat Tejes Mamáéktól - Karcsinak a szüleitől, egy autót Éva mamától és Misi Tatától - Évikének a szüleitől és Kersztesztertől - tőlem egy kukactortát. (Ha sikerül fényképet feltennem, mindhárom látható itt.)

Nagy zsibongással, ámuldozással fogadták a tortákat, a fiúk megoszlottak, Dávidka a kukactortának kb. egyötödét megjelölte, hogy ő azt a részt kéri - itt a képen mutatja -, mert mindhárom színű csíkot meg akarja kóstolni, a nagyobb fiúk az autót választották (nagy döglött kukac - mondták vihogva). A tortadíszek aratták a legnagyobb sikert, az autónak a lámpái és egyéb díszei, a kukacnak a szeme és a cspápjai - gumicukorból. Jó ötlet volt vinni a megmaradt gumicukorkát, mert rájárt a siserehad. A gyertyafújásban is mindenki részt vett. Az elfújt hat kicsi gyertya mindegyre újragyúlt, nagyon jól szórakoztak, de a legnagyobb volt a visongás a fényszóróknál. A három tortáról egyszerre csapott fel a sziporka, erre-arra dőltek nevetve, kiabálva mindannyian.
Aztán  jött még egy kis játszás az udvaron, csúszdázás, hadakozás: ki mivel guruljon, biciklivel, műanyag "fenéken", csak Zsebi tartott ki a kipróbált gatyafék mellett, nem törődött a nagyok civakodásával. Amikor már kezdett elvadulni a dolog, előkerült a vízfesték és a gyurma, rajzoltak, formáztak, ki-ki tehetsége és kedve szerint.
A bulinak sajnos véget kellett vetni, hat órára hazaígérkezett mindenki. Évike beterelte az autóba a népséget, és elindultunk Illyefalva főútján. Egyenként "potyogtattuk" le őket a kapu előtt, várták már a szüleik. Azt hiszem, mind jól érezték magukat.
A fényképek, sajnos, nem elég élesek, telefonnal nem lehet túl nagy teljesítményt elérni, de ennyi volt.
Feltöltődtünk mi, felnőttek is, a gyermekeknek pedig szombaton este nem kellett se altató, se esti mese, annyi élményben volt részük...
Úgy is kellett, hát egyszer hatéves az ember, ugye, Dávidka!

A másvilági ember

Két óra kimerítő könyvesbolt-látogatás és plázázás után – a Székelyföld gyermekirodalom-számát és a Iocan, kortárs román rövidprózát közlő folyóiratot kerestem – beültem egy taxiba. Köszönök, a sofőr nem zavartatja magát, applikál az okostelefonján tovább. Fülében az a fekete hüvelykujj, amivel kéz nélkül tud telefonálni vezetés közben. Már bent ülök, pihegek, arcomon a ciklámenszín blúz és a kimerültség fénye, kérdem: Szabad?! A tükörben rámvillantja „disznószemét”: Ühüm. Kétszer ismételteti meg a címet. Elindulunk. Megint néz a visszapillantóból:

-          Haragszik valamiért?

-          Nem, csak beültem, köszöntem, s maga nem válaszolt semmit.

-          De szomorú?

-          Nem, fáradt vagyok.

-          De hát fogadtam a köszönését… Kicsim, hívtál volna két perccel hamarabb. Most már megyek a Monostorra. Hívj majd fel, hogy mit mondott az orvos… Tudja, én már nem is élvezem ezt az életet. Semmit nem nyújt nekem. Csak úgy vagyok, a családomnak élek. Várom, mert tudom, hogy hova fogok menni. Nagyon is jól tudom. Maga tudja, hogy hova megy?

-          Tessék?!

Rájöttem, igen, a másvilágról beszélt. Én meg majdnem bemondtam megint a címet!

-          Mert én egészen pontosan tudom.

-          Milyen jó…

-          Maga tudja?

-          …

-          Ahhoz megyek, akit szolgálok. Mindenki ahhoz megy, akit szolgál. Maga is oda megy... És biztos, hogy fiú lesz? Nem biztos? Mert ha lány lesz, akkor én a földön járó szent vagyok, az igazi jövendőmondó. Mert én megmondtam… Aztán beszélnem kell még vele. Mert ráncba kell szedni, már vasárnap sem jár a templomba… Baj lesz…

Mély és sokatmondó hallgatásomba belenyugodva tovább telefonált, oktatta a híveit. Csak a házszámot kérdezte meg még egyszer. Szerencsére, tudtam, hova megyek.

Aki mindig megmondja a tutit

Mert ezt is meg kell valakinek mindig mondania. Hogy bizony elrontottad az utóbbi években az életedet, ő csak tudja, ő is elrontotta. Azért szól, hogy ráébredj, amíg még nem késő. Ilyen jó ember ő, a javadat akarja. Csak éppen azt nem tudod, hogy így édesget magához, így von be az ő elrontott életébe, ahonnan nemcsak, hogy nem tudsz kiszabadulni, de esélyed sem marad a „javításra”, amiről éppen ő papol neked. Függőség. Mert te, zsenge, éppen most érzed néha, hogy talán nincs is járható út számodra, s milyen jó, hogy van neked, aki megmondja a tutit. Ha meg ébredeznél, nyílna a szemed, ő megint készségesen figyelmeztet a csapdákra, amelyekbe amúgy kötelező beleesni, hogy az ember megtalálja önmagát. A figyelmeztetés így válik ártalmassá, s így válhatsz te a figyelmeztető örök rabjává.

S hogy miért teszi? Úri szórakozásból, mert élvezi, hogy más is elrontja, mint ő. Mert csak ez tud neki sikerülni: behálózni ártatlan, érintetlen lelkeket, lehúzni magához, s csodálni, mint kakas a szemétdombról, a művet: a lehangolt, életkedvet vesztett emberkéket, akik felnéznek rá, mert hát csak ő tudja megmondani a tutit. Vagy talán elkeseredésében, mert másként nem tud társat keríteni magának. S egyedül, magányosan élni rettentő rossz. Tudja ő ezt, hiszen egész életét így töltötte, minden kapcsolata, kötődése felszínes volt, s el is dobta magától azokat, akik mellett meglelhette volna a nyugalmat, hogy ne örök kirekesztettként kelljen léteznie.