Berlinbe mentünk Rom nagymamával. Amikor
megérkeztünk, a mikrobuszról zokniban szálltam le, átmentünk az úton valami
felé, és akkor vettem észre, hogy a bakancsom a buszon maradt. Visszamentem
érte. Közben nagymama a látványtól elbűvölve, nem vette észre, hogy otthagytam
egy pillanatra. A busz elindult velem, elvettem a bakancsot, de már nem tudtam
leszállni, csak a sarkon, miután befordult, kérem a sofőrt: Ich habe nur meine
Schuhe hier vergessen, bitte halten sie! Leszálltam, és láttam már, hogy
nagymama kétségbeesetten néz ide-oda, keres, azt sem tudja, mitévő legyen,
futkorászik az autók között – csoda, hogy el nem üti valami -, annyira odavan,
hogy azt sem veszi észre, amikor integetek neki. Kis drapp ballonkabátjában,
apró kis táskáját himbálva forog, keres és kiabál. Aztán végre találkozunk,
megölelem, ősz haja az arcomban, vigasztalom, nem sír, de majdnem. Puszilom a
feje búbját.
Aztán ugrás: már a – feltételezhetően Balti- -
tenger partján vagyunk. Nagyon örvendek, hogy ide is elhoztak. Nézzük a vizet.
Egy kis öbölben a víz színén kávéasztalka, oda akarunk menni, de nem látszik,
hogy lehet oda jutni. Erre nagymama fogja magát, és – az öböl medencévé alakult
közben, álomban ez lehetséges, ugye – megtalálja a betonpárkányt, elindul az
asztal felé, s amikor egy irányba kerül vele, egyszerűen belegázol a vízbe,
felém fordul, hív, mutatja, hogy csak mellig ér, menjek. Én nem is akartam oda
menni, csak megtetszett a víz színén elhelyezett kávézóasztal. Jobbra nézve
aztán látom, mások ott ülnek, szintén a víz színén, és kávéznak. Belemegyek, de
közben nagymamát féltem, hogy vizesen megfázik, mit adok rá, amikor majd tovább
akarunk menni. Nem is érek a kávézóasztalig, odajön hozzám egy fiatal férfi –
velem egykorú, mert a huszonéves önmagammal jártam Berlinben J -, ismerem, de a neve nem ugrik be – sem az álomban, sem most, sőt,
ébren az arc teljesen ismeretlen és hétköznapi -, valamit magyaráz, s közben
felém közelít egy másik férfi, kisgyermeket tart bebugyolálva, én meg
csodálkozva nézem, és magyarázom a fiatalembernek, hogy ez nem az én gyerekem,
folyton követ engem a férfi a gyerekkel, de az nem az enyém.
Ugrás: autóbuszon – nem tudom,
tömegközlekedési-e vagy turistabusz – haladunk a városban tovább, egyszer csak
hatalmas épület világoskék vászonnal bevonva, mint a május elsejei
felvonulásokon látott allegórikus járművek, belül üres, valamit mondunk, hogy
mi lesz benne, de nagymama aztán a hátsó teraszra mutat, tele van hattyúkkal,
fehér hattyúfejek látszanak innen, a buszból.
A következő ugrás már a sepsiszentgyörgyi
reggel, a kutyaorr-nyomos ablakon a kopasz, novemberi meggyfaágakat látom. Szürke
az ég. Útban a fürdőszoba felé a nagyszobában a virágos asztalka alatt pisitócsa, a konyhában kutyagumik – Ribizli nem
kérezett ki hajnalban. Vagy talán igen, csak én nagymamával Berlinben jártam. Rom
nagymama 1982-ben halt meg, az álom ideje:
2012. november 26.
