Születésnap Illyefalván

Szombaton ünnepeltük Dávidka hatodik születésnapját. Illyefalvi gazdaságukat úgy rendezték be, hogy a gyermekek kedvükre játszhatnak benne. Az éppen nem használt szekérre felkerült a játéksátor, a labdafotel, elöl kicsi létra, hogy az is feljuthasson, aki még nem elég magas, hátul egy széles deszkalap csúszdaként szolgál, gatyaféken és kis kerékpárral is le lehet gurulni rajta, egyenest a szénakazalnak. Ott lebzseltek a libák, hátul a csűr előtt a fekete kutya - új szerzemény, meg sem kérdeztem a nevét -, az istállóban Peti, a póni, minden vendég számára attrakció. A szekér közelében a galambház, s a nyúlketrecek, az alagsorban a papagájok. Valóságos paradicsom, mindent találni benne, amit a gyermek el tud képzelni. Az öt vendég kisfiú, Dávidka meg Karcsika (Zsebi), s persze Iluska szemmel láthatóan jól szórakozott. Mire mi megérkeztünk már túl voltak a zsákban futáson, a szekéren telt a legjobban az idő, ki-be mászkáltak a sátorba, a hatalmas focilabda-fotelt Iluska és Zsebi, a két legkisebb ostromolta.
Elérkezett a torták ideje. Három tortát kapott Dávidka: egy rózsásat Tejes Mamáéktól - Karcsinak a szüleitől, egy autót Éva mamától és Misi Tatától - Évikének a szüleitől és Kersztesztertől - tőlem egy kukactortát. (Ha sikerül fényképet feltennem, mindhárom látható itt.)

Nagy zsibongással, ámuldozással fogadták a tortákat, a fiúk megoszlottak, Dávidka a kukactortának kb. egyötödét megjelölte, hogy ő azt a részt kéri - itt a képen mutatja -, mert mindhárom színű csíkot meg akarja kóstolni, a nagyobb fiúk az autót választották (nagy döglött kukac - mondták vihogva). A tortadíszek aratták a legnagyobb sikert, az autónak a lámpái és egyéb díszei, a kukacnak a szeme és a cspápjai - gumicukorból. Jó ötlet volt vinni a megmaradt gumicukorkát, mert rájárt a siserehad. A gyertyafújásban is mindenki részt vett. Az elfújt hat kicsi gyertya mindegyre újragyúlt, nagyon jól szórakoztak, de a legnagyobb volt a visongás a fényszóróknál. A három tortáról egyszerre csapott fel a sziporka, erre-arra dőltek nevetve, kiabálva mindannyian.
Aztán  jött még egy kis játszás az udvaron, csúszdázás, hadakozás: ki mivel guruljon, biciklivel, műanyag "fenéken", csak Zsebi tartott ki a kipróbált gatyafék mellett, nem törődött a nagyok civakodásával. Amikor már kezdett elvadulni a dolog, előkerült a vízfesték és a gyurma, rajzoltak, formáztak, ki-ki tehetsége és kedve szerint.
A bulinak sajnos véget kellett vetni, hat órára hazaígérkezett mindenki. Évike beterelte az autóba a népséget, és elindultunk Illyefalva főútján. Egyenként "potyogtattuk" le őket a kapu előtt, várták már a szüleik. Azt hiszem, mind jól érezték magukat.
A fényképek, sajnos, nem elég élesek, telefonnal nem lehet túl nagy teljesítményt elérni, de ennyi volt.
Feltöltődtünk mi, felnőttek is, a gyermekeknek pedig szombaton este nem kellett se altató, se esti mese, annyi élményben volt részük...
Úgy is kellett, hát egyszer hatéves az ember, ugye, Dávidka!

A másvilági ember

Két óra kimerítő könyvesbolt-látogatás és plázázás után – a Székelyföld gyermekirodalom-számát és a Iocan, kortárs román rövidprózát közlő folyóiratot kerestem – beültem egy taxiba. Köszönök, a sofőr nem zavartatja magát, applikál az okostelefonján tovább. Fülében az a fekete hüvelykujj, amivel kéz nélkül tud telefonálni vezetés közben. Már bent ülök, pihegek, arcomon a ciklámenszín blúz és a kimerültség fénye, kérdem: Szabad?! A tükörben rámvillantja „disznószemét”: Ühüm. Kétszer ismételteti meg a címet. Elindulunk. Megint néz a visszapillantóból:

-          Haragszik valamiért?

-          Nem, csak beültem, köszöntem, s maga nem válaszolt semmit.

-          De szomorú?

-          Nem, fáradt vagyok.

-          De hát fogadtam a köszönését… Kicsim, hívtál volna két perccel hamarabb. Most már megyek a Monostorra. Hívj majd fel, hogy mit mondott az orvos… Tudja, én már nem is élvezem ezt az életet. Semmit nem nyújt nekem. Csak úgy vagyok, a családomnak élek. Várom, mert tudom, hogy hova fogok menni. Nagyon is jól tudom. Maga tudja, hogy hova megy?

-          Tessék?!

Rájöttem, igen, a másvilágról beszélt. Én meg majdnem bemondtam megint a címet!

-          Mert én egészen pontosan tudom.

-          Milyen jó…

-          Maga tudja?

-          …

-          Ahhoz megyek, akit szolgálok. Mindenki ahhoz megy, akit szolgál. Maga is oda megy... És biztos, hogy fiú lesz? Nem biztos? Mert ha lány lesz, akkor én a földön járó szent vagyok, az igazi jövendőmondó. Mert én megmondtam… Aztán beszélnem kell még vele. Mert ráncba kell szedni, már vasárnap sem jár a templomba… Baj lesz…

Mély és sokatmondó hallgatásomba belenyugodva tovább telefonált, oktatta a híveit. Csak a házszámot kérdezte meg még egyszer. Szerencsére, tudtam, hova megyek.