A másvilági ember

Két óra kimerítő könyvesbolt-látogatás és plázázás után – a Székelyföld gyermekirodalom-számát és a Iocan, kortárs román rövidprózát közlő folyóiratot kerestem – beültem egy taxiba. Köszönök, a sofőr nem zavartatja magát, applikál az okostelefonján tovább. Fülében az a fekete hüvelykujj, amivel kéz nélkül tud telefonálni vezetés közben. Már bent ülök, pihegek, arcomon a ciklámenszín blúz és a kimerültség fénye, kérdem: Szabad?! A tükörben rámvillantja „disznószemét”: Ühüm. Kétszer ismételteti meg a címet. Elindulunk. Megint néz a visszapillantóból:

-          Haragszik valamiért?

-          Nem, csak beültem, köszöntem, s maga nem válaszolt semmit.

-          De szomorú?

-          Nem, fáradt vagyok.

-          De hát fogadtam a köszönését… Kicsim, hívtál volna két perccel hamarabb. Most már megyek a Monostorra. Hívj majd fel, hogy mit mondott az orvos… Tudja, én már nem is élvezem ezt az életet. Semmit nem nyújt nekem. Csak úgy vagyok, a családomnak élek. Várom, mert tudom, hogy hova fogok menni. Nagyon is jól tudom. Maga tudja, hogy hova megy?

-          Tessék?!

Rájöttem, igen, a másvilágról beszélt. Én meg majdnem bemondtam megint a címet!

-          Mert én egészen pontosan tudom.

-          Milyen jó…

-          Maga tudja?

-          …

-          Ahhoz megyek, akit szolgálok. Mindenki ahhoz megy, akit szolgál. Maga is oda megy... És biztos, hogy fiú lesz? Nem biztos? Mert ha lány lesz, akkor én a földön járó szent vagyok, az igazi jövendőmondó. Mert én megmondtam… Aztán beszélnem kell még vele. Mert ráncba kell szedni, már vasárnap sem jár a templomba… Baj lesz…

Mély és sokatmondó hallgatásomba belenyugodva tovább telefonált, oktatta a híveit. Csak a házszámot kérdezte meg még egyszer. Szerencsére, tudtam, hova megyek.