Aki mindig megmondja a tutit

Mert ezt is meg kell valakinek mindig mondania. Hogy bizony elrontottad az utóbbi években az életedet, ő csak tudja, ő is elrontotta. Azért szól, hogy ráébredj, amíg még nem késő. Ilyen jó ember ő, a javadat akarja. Csak éppen azt nem tudod, hogy így édesget magához, így von be az ő elrontott életébe, ahonnan nemcsak, hogy nem tudsz kiszabadulni, de esélyed sem marad a „javításra”, amiről éppen ő papol neked. Függőség. Mert te, zsenge, éppen most érzed néha, hogy talán nincs is járható út számodra, s milyen jó, hogy van neked, aki megmondja a tutit. Ha meg ébredeznél, nyílna a szemed, ő megint készségesen figyelmeztet a csapdákra, amelyekbe amúgy kötelező beleesni, hogy az ember megtalálja önmagát. A figyelmeztetés így válik ártalmassá, s így válhatsz te a figyelmeztető örök rabjává.

S hogy miért teszi? Úri szórakozásból, mert élvezi, hogy más is elrontja, mint ő. Mert csak ez tud neki sikerülni: behálózni ártatlan, érintetlen lelkeket, lehúzni magához, s csodálni, mint kakas a szemétdombról, a művet: a lehangolt, életkedvet vesztett emberkéket, akik felnéznek rá, mert hát csak ő tudja megmondani a tutit. Vagy talán elkeseredésében, mert másként nem tud társat keríteni magának. S egyedül, magányosan élni rettentő rossz. Tudja ő ezt, hiszen egész életét így töltötte, minden kapcsolata, kötődése felszínes volt, s el is dobta magától azokat, akik mellett meglelhette volna a nyugalmat, hogy ne örök kirekesztettként kelljen léteznie.