18 év

Már tizennyolc évvel ezelőtt meghaltam. Csak akkor azt mondták, gondolj a gyerekre, szüksége van még rád. Akkor nem éreztem semmit, azt sem, hogy a gyereknek szüksége lenne rám. Talán nem is volt. Úgy „hányódott fel” félárván, de talán egészen úgy, mert én már nem tudtam az maradni neki, ami születésétől voltam. Annyira figyeltem arra, hogy el ne veszítsük egymást: ő, a kamasz, én, a megözvegyült, hogy kifogyott belőlem a játékosság, az életöröm, maradt az a kevés gyakorlatiasság, amit szintén tőled tanultam. Az önfeledtség, érted, az önfeledtség pusztult ki belőlem akkor. Érted?! Ma sincs, nem tért vissza. Élő halottként járkáltam, járkálok az emberek között. Szeretnek, érzem, én is szeretem őket. De valahogy nem elég. Hiányzol. Te. Te hiányzol.  Annyira, hogy már-már reménykedem a másvilágban, hogy létezik és ott talán megtaláljuk egymást. De félek is, hogy ott talán már nem is akarjuk egymást megtalálni. És félek az ismeretlentől, amit te már ismersz, de hátha fittyet hánysz arra, hogy én nem ismerem és félek tőle. És félek, hogy lesz-e valaki, aki ott megfogja a kezemet, és félek, hogy ki lesz, aki ott megfogja a kezemet. Mert félek, hogy nem te leszel az, sem apám, sem anyám, sem harmincnégy éve halott gyermekünk, sem nagyapám. Félek az eljövendő újdonsült szeretteimtől. Ha van ott szeretet. Lehet, nincs szükség ott szeretetre. Az hiányozni fog – még jó, hogy azt is nem vitted magaddal.

Nyugdíj, magány, üresség – és veled mi a helyzet? Valami jelt adhatnál. Nem tudom, hogyan. Lehet, hogy ez a tizennyolc év mind-mind jelzés, a jeleidben élek, csak nem tudom megfejteni őket?  Valami jelt adhatnál.

Mindjárt versbe rendezem, mert arra sikeredett ez a képzelt beszélgetés – igaz, választ nem észleltem, hallgatag vagy, az voltál mindig. Azért valami jelt adhatnál. Legalább most. Hogy kérem. Kérem. Várom. Adhatnál. Adsz?