Rom nagymama

Berlinbe mentünk Rom nagymamával. Amikor megérkeztünk, a mikrobuszról zokniban szálltam le, átmentünk az úton valami felé, és akkor vettem észre, hogy a bakancsom a buszon maradt. Visszamentem érte. Közben nagymama a látványtól elbűvölve, nem vette észre, hogy otthagytam egy pillanatra. A busz elindult velem, elvettem a bakancsot, de már nem tudtam leszállni, csak a sarkon, miután befordult, kérem a sofőrt: Ich habe nur meine Schuhe hier vergessen, bitte halten sie! Leszálltam, és láttam már, hogy nagymama kétségbeesetten néz ide-oda, keres, azt sem tudja, mitévő legyen, futkorászik az autók között – csoda, hogy el nem üti valami -, annyira odavan, hogy azt sem veszi észre, amikor integetek neki. Kis drapp ballonkabátjában, apró kis táskáját himbálva forog, keres és kiabál. Aztán végre találkozunk, megölelem, ősz haja az arcomban, vigasztalom, nem sír, de majdnem. Puszilom a feje búbját.

Aztán ugrás: már a – feltételezhetően Balti- - tenger partján vagyunk. Nagyon örvendek, hogy ide is elhoztak. Nézzük a vizet. Egy kis öbölben a víz színén kávéasztalka, oda akarunk menni, de nem látszik, hogy lehet oda jutni. Erre nagymama fogja magát, és – az öböl medencévé alakult közben, álomban ez lehetséges, ugye – megtalálja a betonpárkányt, elindul az asztal felé, s amikor egy irányba kerül vele, egyszerűen belegázol a vízbe, felém fordul, hív, mutatja, hogy csak mellig ér, menjek. Én nem is akartam oda menni, csak megtetszett a víz színén elhelyezett kávézóasztal. Jobbra nézve aztán látom, mások ott ülnek, szintén a víz színén, és kávéznak. Belemegyek, de közben nagymamát féltem, hogy vizesen megfázik, mit adok rá, amikor majd tovább akarunk menni. Nem is érek a kávézóasztalig, odajön hozzám egy fiatal férfi – velem egykorú, mert a huszonéves önmagammal jártam Berlinben J -, ismerem, de a neve nem ugrik be – sem az álomban, sem most, sőt, ébren az arc teljesen ismeretlen és hétköznapi -, valamit magyaráz, s közben felém közelít egy másik férfi, kisgyermeket tart bebugyolálva, én meg csodálkozva nézem, és magyarázom a fiatalembernek, hogy ez nem az én gyerekem, folyton követ engem a férfi a gyerekkel, de az nem az enyém.

Ugrás: autóbuszon – nem tudom, tömegközlekedési-e vagy turistabusz – haladunk a városban tovább, egyszer csak hatalmas épület világoskék vászonnal bevonva, mint a május elsejei felvonulásokon látott allegórikus járművek, belül üres, valamit mondunk, hogy mi lesz benne, de nagymama aztán a hátsó teraszra mutat, tele van hattyúkkal, fehér hattyúfejek látszanak innen, a buszból.

A következő ugrás már a sepsiszentgyörgyi reggel, a kutyaorr-nyomos ablakon a kopasz, novemberi meggyfaágakat látom. Szürke az ég. Útban a fürdőszoba felé a nagyszobában a virágos asztalka alatt  pisitócsa, a konyhában kutyagumik – Ribizli nem kérezett ki hajnalban. Vagy talán igen, csak én nagymamával Berlinben jártam. Rom nagymama 1982-ben halt meg, az álom ideje:

2012. november 26.